Néger maszkok

Fa, gipsz, akril, 2016

Reflexió felületek vagyunk egytől egyig. Környezetünk tükör, és mi magunk is tükrök vagyunk benne. Ez a fraktálszerű tükör-labirintus egyszerre virtuális és valóságos, úgy része önmagának, hogy közben körbe is öleli magát. Ilyen körülmények közt az identitás tere közel sem olyan jól körülhatárolható, bármennyire is szeretnénk, hogy az legyen. Identitást kreálni lehet bármikor, szavatossága addig szól, amíg a környezet visszatükrözi azt. Ilyenkor már nem érdemes megkülönböztetni a mesterségest a természetestől vagy a virtuálisat a reálistól. Ezek a maszkok azokat az identitásokat tükrözik ilyen-olyan formában, amiket valaha magamra öltöttem, vagy a környezetem ruházott fel velük. A variációk alapja egy kisajátított alkotás, ismeretlen afrikai művész faragványa.

Részlet a Teleport Afterwork beszélgetésből: “Most volt egy kiállításom a Zseb Caféban. Téglásy Lilivel régóta barátságban vagyok, és megkérdezte, hogy van-e kedvem kiállítást csinálni. Meg is beszéltük, hogy augusztus végén állítok ki. A megnyitó előtti három napban gyorsan kiöntöttem hat kis szobrocskát. A minta egy néger maszk volt, ami nem is tudom, hogy került a családunk tulajdonába, de gyerekkorom óta végigkísér. Egy ilyen szép ébenfa faragvány. Egy egyszerű fej. Lényegében egyfajta önazonosítást hoztam létre, úgy vettem, hogy én vagyok a néger maszk, amiről nem tudjuk hogyan került ide, csak úgy itt van. Nincsen olyan története, hogy ezt apukád hozta el Bissau-Gueinából és a nagyapja faragta, hanem anyám sem tudta megmondani az eredetét. Hát lényegében én is így voltam a származásommal kapcsolatban nagyon sokáig, vagy talán még mindig. Nem is tudom… hiányérzetem van, egy sötét lyuk vagy fehér folt vagy fekete folt. Apám 12-13 éves koromig velem élt, de aztán elment. Egy-két ilyen hébe-hóba elmondott sztorin meg egy-két dalocskán kívül, amit a fahangján próbált elénekelni, nem sokat adott át abból a kultúrából meg közegből, ahol ő felnőtt és élt 20 éves koráig. Szóval a nyelvet se tanultam meg, és 25-26 éves koromig nem is voltam Afrikában. Teljesen úgy éreztem magam, mint egy handicappes magyar gyerek: a skinheadek megkergetnek, más emberek megkérdezik, hogy te most honnan jöttél, meséljél valamit, én meg így igazából nem tudtam semmit se mondani. Nem tudtam magamat egy kontextusban elhelyezni. Mindenesetre gyakran szembesültem azzal, hogy a külsőm másokat foglalkoztat, viszont én alapvetően nem veszem észre, ha egy ismerős közegben vagyok. És akkor ennek alapján elkezdtem ezeket a maszkokat kiönteni, amiket aztán különbözőképpen festettem meg. Természetesen az tök kézenfekvő, hogy az első egy magyar trikolórra festett néger szobor volt, aztán onnantól jött a többi. Igazából azt vettem észre, hogy leginkább negatív kapcsolódási pontokat találtam meg. Végül is ezeket a maszkokat önmagammal azonosítottam, és úgy általában azzal, hogy mindenkinek vannak maszkjai, amiket olykor-olykor felvesz vagy olykor-olykor levesz. Hát az alatt a három nap alatt próbáltam magamban felkutatni azokat a maszkokat, amiket olykor-olykor fel- vagy leveszek.”